2015. április 19., vasárnap

Budapest100

Nem is az én ötletem volt, de végül senki nem jött el, aki kezdetben lelkesedett.

Még apu sem, akivel 3(?) éve együtt voltunk először, és akkor úgy tűnt, nagyon jól érezte magát. Aztán most mégis valami olyasmi szöveggel állt elő, hogy egy 100 éves épület nem eléggel öregebb nála ahhoz, hogy érdekességet találjon benne.

Amúgy is megfigyelhető volt, hogy a rendezvény látogatóinak 2/3-a, szervezőinek 90%-a nő. És általában minden kulturális happeninggel ez a helyzet. Férfi ott jön be a képbe, ha viszik - vagy ha fellép. Nem világos, miért van ez, amikor pedig a kultúra hangjai közt még mindig jóval több a basszus, mint a szoprán.

Szóval szombaton egyedül vágtam neki a lepattant Rákóczi útnak (vasárnapra anyu is csatlakozott), és egy pillanatra sem bántam meg. Bemész a korántsem bizalomgerjesztő kapun, ott már gyűlik egy-két tanácstalan résztvevő, jobb híján elindultok felfele a lépcsőn, és egyszercsak egy hatalmas, üvegezett tetőt övező udvaron találod magad, asztalokon sorakoznak a lakók sütötte sütik, mellé tea, limonádé, szórólapok, tájékoztató füzetek, és vagy 50 érdeklődő. A lakók és az önkéntesek mindent bedobnak, előkerülnek a rég elfeledett történetek, a ház múltja nem várt részletességgel, be lehet járni a pincét, a padlást, megcsodálni a szépen megőrzött eredeti megoldásokat és a legelképesztőbb felújítási metódusokat (rozsdás acél rácsostartó szarufa helyett, ad-hoc lapostető a lebombázott padlástér helyén, komfort nélküli viceházmester lakból tetőteraszos penthouse...), nekem senki ne mondja, hogy ez nem érdekes...

És az a jó ebben az egészben, hogy száz éves házak (remélhetőleg) mindig is lesznek. Remélem, a rendezvény is marad...

2015. április 5., vasárnap

"- És a szemem, az tetszik?
- Aha, az olyan, mint egy penészes kiflinek a sarka."
Mivel már unalmas írni (és feltehetőleg olvasni is), hogy semmire nem jut újabban időm, és a semmit beblogolni se, most összegzem, amire emlékszem az elmúlt két hétből.

Firstofall elkészült a bicikli, és azért nem kaptatok egyből hatszáz képet, mert sötét volt, mikor elhoztam. Aztán másnap reggel elaludtam, így munkába menet nem tudtam fotózkodni, aztán sötétig dolgoztam, aztán ezt még párszor, majd etöltöttem egy tragikus pénteket a BME-n, amialatt valaki rálakatolt a biciklire és máris lepattant a fényezés, igaz, csak egy pici pöttyön, de nem is ez a baj, hanem aznap este Albertfalváról zuhogó esőben tekertem hazáig, és csurom sár lett a járgány. És akkor gondoltam, majd ha lemosom és szépen csillog-villog, na majd akkor.

És akkor április elsején reggel elfelé menet nekitámasztottam a kerékpárt a lépcsőkorlátnak, míg bezárom a függőfolyosó ajtaját, csak épp arról feledkeztem meg, hogy már nem robotpilótás a kormány, mert megszerelték a Bajnokban, szóval egy szó mint száz, az ajtócsapódástól keletkezett rezgés elég volt hozzá, hogy a bringa jól eldőljön, és nekicsattanjon a korlátnak meg a lépcsőnek, és 3(!!!!) helyen karmolódjon/pattanjon le róla a fényezés, többek közt az elejéről, a gravírozott Chesini felirat mellől, amit a szerelmetes fényezőfiú olyan műgonddal húzott ki nekem arannyal.

Szóval, míg gyászolok, nem lesz fotó.

Aztán még történtek olyanok, hogy elfelejtettem emberekkel bánni, mert a szakmérnökin is kóstolgat egy csaj, számomra nem teljesen érthető okból, meg a munkahelyen is az egyik kolléga, amit mondjuk értek, csak nem tartom okosnak, kellemesnek meg pláne nem.

Ha már a munkahelyet említettem, áll a bál minden fronton, hogy a legszürreálisabbat említsem, munkanapjaimat azzal töltöm, hogy a híresneves BME-s épszerktanár (cége) által számunkra készített részletrajzait firkálom tele fuchsia színű tollal és epés megjegyzésekkel, ezzel hatalmas sértést és jelentős hatáskörtúllépést követve el, érzésem szerint hatékonyan kikövezve az utat a kírúgatás, vagy legalábbis egy jelentősebb horderejű fejmosás felé, de nem bírom nézni. Agyrém.

Szóval azon gondolkodom, hogy mit akar nekem jelezni az Univerzum azzal, hogy minden fronton falba ütközöm, és hogy miért nincs az Univerzumnak jobb dolga, ésvagy miért vagyok ennyire meggyőződve önnnön jelentőségemről.