2017. november 26., vasárnap

hecsedli vol.2


  1. Ha a Jóbarátok helyett Terápiát nézel, valamiért este 8-ra végzel a csipkebogyóvégek vagdosásával.
  2. Ha a krumplinyomó+harisnya kombó helyett egy darab sűrű szitát+evőkanalat alkalmazol, a kb 1,3 kg bruttó súlyú bogyóból nettó 95 dkg sűrű, mag- és szőrmentes pép lesz.
És közben nagyjából el is lehet mosogatni.

2017. november 19., vasárnap

Hecsedli lekvár

Szombat délelőtti szokásos piaci körödön találd szembe magad egy szép kupac csipkebogyóval. Hagyd rábeszélni magad egy és egyharmad kilóra, mert a néni nem tud visszaadni. Érj haza este 7-re, ébredj rá, hogy a munkahelyi és szakdolgozatos határidők fényében a gyümölcsöt még aznap fel kell dolgozni. Állj neki a szárvégek és csészelevél maradványok levagdosásának, közben olvasd ki a netet recept ügyben és nézz meg hat rész jóbarátokat. Hajnali egykor ébredj rá, hogy még csak a pucolással végeztél és a nagyja minden forrás szerint csak ezután jön, áztasd be a bogyókat és menj aludni.

Másnap délelőtt tedd fel az ázalékot főni. Egy óra múlva botmixeld és kezdj halkan örülni, hogy a cucc szinte már lekvár állagú (a magokat leszámítva) és baromi sok. Állj neki a passzírozásnak az egyszerűbbnek és gyorsabbnak tűnő krumplinyomós módszerrel. Ijedj meg, hogy a kezdeti térfogat 80 százaléka fennakad a rostán. Válts át szűrőre. Konstatáld, hogy az arány ugyanaz, csak lassabban. Folytasd a krumplinyomóval. Két órával később a kinyert négy deci masszát töltsd bele az ajánlott 100 helyett 50 denes harisnyádba és kezdd meg a masszázst. Átkozd a cikkírót, akinek a fotóján biztos, hogy fele ilyen sűrűnek sem tűnt a szövet. Másfél óra gyömösz után kapcsolj, hogy a céledényt nem mérted meg előzetesen. Szemre keverj egyharmad mennyiségű cukrot a péphez, forrald össze és töltsd a nem egész kétdecis üvegbe. A maradékot nyalogasd le a fakanálról.

Még egy órát mosogass levezetésként.

2017. október 29., vasárnap

Hiába lakom Óbuda legunalmasabb részén, mégis majdnem minden vasárnap éjjel akad valami, amitől nem lehet aludni. Alap, hogy pont az ablak előtt van egy lámpaoszlop, ami olyan fényt csinál, hogy maximum egy telibe záró redőny jelentene megoldást, de akkor annyi a világosban kelésnek is. Ehhez jön a földszinti LANparty, bár újabban szerencsére nem jellemző. Két hete egy pár a magánéleti válságát meccselte le irgalmatlan hangerőn ordítva, két órán át, az utcán, pont az ablak alatt. Most meg, épp, ahol a bájos pár vívott, egy autó áll, ég a fényszóró és jár a motor. Este 8 óta.

Nem bírom tovább.

2017. október 22., vasárnap

Amikor már harmadszor jelentem meg szombat délelőtt 11-kor a standjánál és vittem el az összes maradék fügét, megkérdezte, jövő héten megyek-e és mikor, mert félre teszi nekem a szebbeket. A körtés néni meg sem kérdezett, csak megfigyelte a mintázatot és közeledtemre szedte elő a pult alól a szajré.

Én nagyon következetesen igyekeztem eddig nem törzsvevősödni senkinél, mert hát kinek kell az ezzel járó felelősség. Nem jött össze. De így legalább nem szükséges hajnalban kiérni.

2017. október 20., péntek

Szeretnék egy lakást, napfényeset, legfelső emeletit, a Lövőház utcában, vagy az Allee környékén, múlt század eleji, négy-öt emeletes házban. Szeretnék bele tartós, nehéz, tömörfa bútorokat gyűjteni, szépen apránként, felújítani a saját kezemmel, a lakást is, a bútorokat is. Szeretnék egy hatalmas gardróbot, amit feléig-negyedéig töltenék csak ruhákkal, de csupa olyan darabbal, amit igazán szeretek, nem csak placeholder. Szeretnék egy tabletet, azon néznék esténként sorozatokat, míg főzök, vagy csak úgy, bekuckózva egy meleg takaró alá. Szeretnék új, kényelmes, csinos otthoni ruhákat, amikben nem ciki ajtót nyitni, és a nadrág résznek van zsebe és nem esik ki belőle a telefon. Szeretnék olyan házicipőt, ami meleg is, meg kényelmes is, meg nem megy tönkre egy hónap után. Szeretnék megtanulni kötni. Szeretnék találni egy olyan sportot, amit van kedvem csinálni, nem csak az hajt el az edzésre, hogy ez nekem majd milyen jó lesz utána. Mert az nem hajt el. Szeretnék színházba menni és filmeket nézni, és sokat olvasni, és minden nap főzni, és nagyokat kirándulni.

Első napom tanulmányi szabadságon, most már tényleg meg kell írni a szakdolgozatot.

2017. október 16., hétfő

Ha rendes nagymama volnék, nem csak lekvárt főznék, hanem kötögetnék is sorozatnézés közben. Már csak azért is, mert a női divat évek óta nem tudja felidézni, hogy is volt az a derékkal, meg a pulóverekkel...

(A., te ezt hogy csinálod?...)

2017. október 15., vasárnap

"Ebbe' a lakásba' nincs tejföl, te meg itt repülőjegyeket vásárolsz!"*

Lehet, hogy csak nekem érdekes, mindenesetre, ha bárki portugál utazást tervezne a közeljövőben, megadom az infót, aminek én is nagyon örültem volna az előkészületek során: mennyi az annyi?

Tele van az internet azzal, hogy Portugália mennyire budget úticél, de ha kicsit megkapargatjuk a felszínt, kiderül, hogy maximum nyugat-európai szemmel lehet helytálló az állítás. Nézzük a számokat!

szerda: Lisszabon - ami kimaradt

Az utolsó lisszaboni napot a restanciák felgöngyölítésére szánjuk:

  • nem jutottunk be az Igreja Santa Maria de Belémbe az esküvő miatt
  • nem jutottunk be a Convento do Carmóba a vasárnap miatt
  • nem jutottunk el egy darab kinézett étterembe se, mert a portugálok egy kiszámíthatatlan déli nép

kedd: Lisszabon - járatlan utakon

Bruno egyik legihletettebb javaslatának engedelmeskedve a napot az expó területén kezdjük. Már a metró- és vasútállomás területétől is alig sikerül elszakadni, az hagyján, hogy nekem irgalmatlanul tetszik a betonkolosszus, de E-nek is!

hétfő: Sintra

Az autózás során tapasztaltak fényében, próbálva picit beelőzni a sintrai turistahadat, elsőként érkezünk a reggelihez, majd a szemfülesen begyűjtött infó alapján, a metrón is használt kártyával, olcsóbban és külön jegyvásárlás nélkül pattanunk fel a legközelebbi vonatra.

vasárnap: Lisszabon - bele a sűrűjébe

A második lisszaboni napot továbbra is Bruno utasításait nagy vonalakban követve folytatjuk. A szállásunk nagyon ideálisan, a Marquis de Pombal metrómegállótól egy köpésre van, így simán kisétálunk a Parque Eduardo VII-hoz, közben a derék márki monumentális emlékművét is jól körbejárjuk, de még portugálul is nehezen olvasható a felirat, így nem sikerül teljes bizonyossággal rájönni, miről is híres szegély, mindenesetre a szobor alapján kb az egész modern  világot is teremthette.

2017. október 4., szerda

szombat: Lisszabon - nyugatról középre

8:30-tól van reggeli a hostelben, így logikusnak tűnik még előtte visszavinni az autót, főleg, hogy Portóban nem említette a hertzes nő, hogy mikorra kell leadnunk ahhoz, hogy ne fussunk túl a kereten. Egy benzinkutas kitérő és némi navigációs vargabetű után nem sokkal 8 előtt odakeveredünk a bel-lisszaboni Hertzhez, hogy aztán ott jöjjünk rá, hétvégén 8:30-kor nyit. Mentségünkre, nem elsőként érkezünk és utánunk is jócskán jönnek, míg végre sikerül bejutnunk.

Reggeli után némiképp kisimultabb idegrendszerrel, és ahogy kell, gyalog/tömegközlekedve vágunk neki a városnak, és elkezdődik az út előre koreografált része.

2017. október 2., hétfő

péntek: Óbidosból Lisszabonba

Az ébredés a tervezettnél is korábbira sikeredik: a vonatmegálló felől éktelen, vekkerszerű csörömpölésre riadunk, valószínűleg a sorompó leengedését kísérte a zaj. Nem esett feltétlen jól, de legalább egy viszonylag ráérős reggeli* után indulhatunk neki a városnak, egészen jól beelőzve a busszal szállítmányozott turista-hordákat.

2017. szeptember 24., vasárnap

A portugál nosztalgiát megszakítva ide önteném a mérhetetlen frusztrációm.

Tegnap délben a nagymamámnál egy hivatalos levél várt az intrum justitia zrt-től, ami utolsó fizetési felszólításnak bizonyult a telekom előfizetésemen fennálló tartozás miatt.

Nincs telekomos előfizetésem.

Volt, 2013-tól 2015-ig.

Az első, nyomorult, Népszínház utcai albérlet nyomorult tulaja oldotta így meg az internet kérdéskörét. Kössek én szerződést, ha esetleg költözöm vihetem magammal. Esetleg költöztem, két és fél hónap után. És nyilván itt, ahova, már volt internet. Másfél évig ment a hülye játék, hogy a Népszínház aktuális gyökér albérlője vagy utalt nekem, vagy nem, én meg fizettem a távszámla nevű, remekbe szabott oldalon, regardless. Aztán másfél év után sikerült megegyezni a tulajjal, és átirattuk a szerződést.

Snitt.

Szóval az előzmények miatt először abszolút nyugodt voltam az ügyben. Írtam egy-egy vitriolos emailt a telekomnak és a behajtó cégnek, bulletpontokba szedve, hogy egyrészt nincs előfizetésem, másrészt ez az utolsó felszólítás az első, amit kapok. Az elsöprő hatás kedvéért bele akartam írni, hogy pontosan mikor és kinek adtam át az előfizetésem, és persze rohadtul nem találtam a papírt. Ez kicsit sértette a büszkeségem, úgyhogy ezt kompenzálandó felhívtam a telekom ügyfélszolgálatát is.

Tanulságos volt. Kiderült, hogy a szóban forgó tartozás a szerződés átírása előtti, tört hónap számlája. És bár biztos vagyok benne, hogy ezt is fizettem anno, esélyem sincs bizonyítani, mert a távszámla annyira bugos szar romhalmaz volt, hogy míg működött sem volt semmi biztos rajta, de már jól meg is szűnt azóta. A telekom meg buzgón küldözgette a Népszínházba a felszólításokat. Ami azért külön gyönyörű, mert már abban a két és fél hónapban sem az volt a levelezési címem, amikor ott laktam, mivel érezhetően átmeneti volt a hely. A kérdésemre,hogy hogy nem bírtak két évig a valódi címemre írni, emailt küldeni, vagy urambocsá', felhívni, annyit bírt felelni a derék telekomos, hogy csak a Népszínházat tudták. Very likely.

Megköszöntem a kiváló és teljeskörű tájékoztatást, lebasztam a kagylót és dühből elgyalogoltam a postára csekket fizetni.

Még mindig nem jobb.

2017. szeptember 23., szombat

csütörtök: Viseuból Óbidosba

Ahogy a bevezetőben már említettem, viseu szinte véletlenül került fel a térképünkre, így különösebben sok időt nem is számoltunk a városka bejárására. Ehhez a szálláshoz már jár reggeli, és az ütemes készülődésnek hála a tervezettnél mintegy fél órával hamarabb sikerül elindulnunk. felkapaszkodunk a várfalon belüli területre, a városka még szinte alszik, nagyjából senkivel sem találkozunk.

2017. szeptember 20., szerda

szerda: Portóból Viseuba

A szerda reggel fájdalmasan korán, a Hertznél indul. A legalapabb kategóriájú autóra fizettünk be, de tekintve, hogy nem ugyanott vesszük fel a kocsit, mint ahol lerakjuk, upgrade-elnek és kénytelenek vagyunk egy vadonatúj, hibátlan, vajszínű Mini Cooperrel átszelni az országot.

2017. szeptember 19., kedd

kedd: Porto - ami kimaradt

Reggelre végleg elszakad bennem a cérna a tarthatatlanul lenőtt hajam miatt. Az utazás előtt próbáltam időpontot egyeztetni a fodrászommal, de nem reagált semmit a megkeresésemre. Tizennégy éve járok hozzá, nem véletlenül, a praxisomban eleddig az egyetlen, aki olyan frizurát bírt nekem vágni, amit szeretek, és próbálkoztam vagy húsz másikkal, épp amiatt, hogy kb olyan nehéz vele időpontot egyeztetni, mint a római pápával. Szóval a saját fodrászom kikosarazott. Kétségbeesésemben már majdnem bejelentkeztem E. (egy harmadik) fodrászához, de ő sem vette fel a telefont. Szóval az utazás reggelén vettem kétféle csatot, hogy majd valahogy eltűzöm a mindent, de hát kit is akartam becsapni. Egy napot végigküzdöttem csattal, egyet az E-től kunyerált hajporral, nem tudom, melyik volt rosszabb. Közben Tripadvisoron már kutattam, hova érdemes fodrászhoz menni, három szóba jöhető szalont sikerült találni, ebből egy nem volt nyitva vasárnap és hétfőn, egy másik épp a Café Santiagóval szemben volt, oda aznap oda is néztünk, kiderült, hogy az sincs nyitva, plusz elég flancosnak tűnt. Úgyhogy a kedd reggel azzal indul, hogy elnavigálunk a harmadikig. Persze nincs szabad időpontjuk aznapra. Próbálom égi jelnek tekinteni, és belevágunk az aznapi program turisztikailag értékelhető részébe.

hétfő: Porto - kötelezők

A második nap kisebb pofáraeséssel kezdődik: Gaudí-házakat idézően hosszú sor fogad a Livraria Lello előtt, amit lehet, hogy nem akartunk volna megnézni, ha J.K. Rowling nem kürtöli vele tele a világot, de azért túlzás volt ennyire integrálni a HP kultuszba. Megpróbálunk online jegyet foglalni, de a rendszer is lehalt a felfokozott érdeklődéstől.

vasárnap: Porto - alapok

Korai ébredés - ez innentől minden nap így, és nem értem, otthon három szundival sem megy, itt meg gond nélkül - gyors bevásárlás, reggeli az erkélyen, sikerül az előtt elindulni, hogy bárki más felébredt volna a szálláson. Sikerül a házigazda által szeretettel kipreparált térkép nélkül elindulni, így mintegy véletlen futunk bele a legtöbb látnivalóba, illetve rendkívül tanulságos extra köröket teszünk Porto szövevényes belvárosi utcáin.

szombat: érkezés Portóba

Röviden a tanulság: 72 órás turista "BKV" jegyet nem lehet automatából venni, csak a belvárosban a turistairodában, illetve utasonként kell feltöltőkártyát venni, nem egy kártyát többször csippantani. Ezt három sorbanállás után értettük meg teljes mélységében. Viszont kimegy a metró a reptérig és átszállás nélkül utazhatunk a hostelünkig a Casa da Músicához (ami sötétben sem nagyon szép, de landmarknak mindenképp landmark).
Szállásadónk végtelenül kedves és beszédes, egy szuszra sorolja fel az összes látnivalót és jelöli fel a térképre, visz ki a tetőteraszra, mutogatja el a várost, az éjszaka ezen pontján már nem mindent fogok agyban, fogmosás után azonnal dőlünk ki az ablak alatt éjjel sem nyugvó közúti forgalom zajára.

Portugália - bevezető

Az utazás ötlete 2009-ről eredeztethető, amikor is T. berángatott egy olyan tárgy előadására, amit én nem is hallgattam. Két diák portói úti élményeiről adott elő, és annyira megkapóak voltak a kissé lepusztult, színes csempés házak, hogy akkor és ott elhatároztuk, hogy T., E. és én másnap találkozunk a pályaudvaron és uccu neki.

Persze nem lett belőle semmi. De a vágyódás megmaradt. Egész sokáig elérhetetlen távlatként, what with praktikusan másfél évig munkanélküli voltam az egyetem után, és aztán sem lett sokkal jobb a helyzet. A terv csak jóval később kezdett komolyan vehető formát ölteni, közvetlen a barcelonai út után, (egy másik) E-vel. Eredetileg a teljes óceáni partszakaszon autóztunk volna végig, aztán valahogy győzött bennem az építészek és a nagyvárosok közötti erős gravitációs mező, és lett a végső verzió az, hogy nagyrészt Porto és Lisszabon, de azért nézzük meg, ami a kettő között útba ejthető.

Nem volt végletes előre tervezés, ami két control freak részéről egészen meglepő. A köztes megállókat egy nagyon okos netes alkalmazással találtuk ki, és ez alapján, másfél hónappal az indulás előtt foglaltunk szállást Portóba, Tomarba, Évorába és Lisszabonba. Hogy aztán az indulás előtti héten, miközben próbáltuk kitalálni, milyen városokat akarunk érinteni az autózós köztes három napban, E. nagyon józanul ráébredjen, hogy nem praktikus a földrajz és módosítsunk Viseura* és Óbidosra. Szóval egy héttel az utazás előtt kialakult, hogy hova megyünk, a mit fogunk ott csinálnira meg addig jutottunk, hogy egyrészt körbefaggattam mindennemű, Portugáliát megjárt ismerősöket, kisebb-nagyobb eredménnyel, E. egy utazási irodás ismerőstől gyűjtött be tippeket, illetve találtam egy végtelenül hasznosnak bizonyuló blogot. És kiolvastam egy borzasztó útikönyvet, amitől nem lettem okosabb, illetve beszereztem egy 2005-ös Lonely Planetet, amit a roadtrip rész alatt forgattunk leginkább.

Eredetileg az egész utat egy giga bejegyzésben akartam elmesélni, de a rengeteg munka miatt igen lassan haladok vele, meg talán kezelhetőbb is lesz így, ha csöpögtetem. Nem tudom, olvasni mennyire lesz érdekes, de nekem jól esik leírni :)

*Aki csak hallotta, hogy Carlos félbehagyta a baglyokat és Portugáliába szökött, mindenki azt kérdezte portugál utazásom első hírére, hogy akkor be is fejezteted a tetoválást? És erre szép türelmesen mindenkinek elmagyaráztam, hogy 1) Carlos Portugáliában portugál árakon dolgozik 2) bármilyen tipikus is, nem praktikus utazás alatt tetováltatni, pláne nyáron, mert a friss tetkót nem érheti nap és három napig négyóránként sterilizálni kell és újrafóliázni, amibe többek között egy repülőút sem igazán illeszkedik, különösen, hogy a fennmaradó időben sem fogok kényelmesen hátradőlni az autó/vonat/metró/repülőgép ülésében a telihátas nyílt sebemmel 3) hogy azt ne is említsem, hogy Viseu elhelyezkedése nem kedvez annak a szcenáriónak, hogy az utazás végére lehessen iktatni csak úgy 4) ez az utazás Portugáliáról szól, nem arról, hogy belelogisztikázzak egy kétnapos viseui kitérőt 5) meg sem fogunk állni Viseuban, mivel kiesik és nincs ott semmi különös. És aztán nemhogy megálltunk, meg is szálltunk ott.

2017. augusztus 19., szombat

  • A metróba igyekezve venném elő a bérletem, de nincs a táskában. Haragszom magamra, hogy miért nem tettem át a másikból, amivel délelőtt a piacra mentem. Este hazaérve konstatálom, hogy a másikban sincs. Se sehol a lakásban. Jobban belegondolva fel is tudom idézni talán, ahogy átpakoltam. Újabb tárgy került fel a munkahely-nagymama-fragola háromszögben eltűnt tárgyak listájára, kezdek szorongani. Nincs egy hete, hogy vettem.
  • Felbuzdulva azon, hogy a héten mérhető mennyiséget sikerült olvasni, bevetettem magam a libribe, és tripla zsákmánnyal távoztam. Otthon vettem észre, hogy a Megyek utánadot másodjára vettem meg a hónapban.
  • A Lidlben a pénztáros becsippantjaba két doboz mascarponét és az üveg alkoholos italt, majd várakozásteljesen rám néz. Jelzem, hogy a fagyasztott gyümölcs és a többi cucc is hozzám tartozik. Erre ő, hogy az világos, de elmúltam már 18? Sőt, 31 is. Hát, pedig abszolút nem látszik.
Come on...

2017. augusztus 16., szerda

Akarunk egy rekettyést


A következő posztot osztotta meg velem két kedves ismerősöm is, teljes merő jószándékból:
"építészismerőseim, out there!
[harmincas építészekből álló cég neve] keres eddigi legnagyobb munkájának kiviteli terveihez épületszerkezet-konzulenst. (kb. november-február)
tudtok mondani valakit, akit megkereshetünk?
- konzulenst keresünk, mert mi szeretünk rajzolni
- léptékében hozzánk hasonló legyen (nem az épszerk sztárszférájából keresünk megfizethetetlen árakért)
- van tapasztalata, tehát meg tudja nekünk mondani, hogy az adott betonlemezünk hogy fog szétrohadni, mennyire lesz csúnya 10 év múlva, és ajánl nekünk helyette valami okosat.
köszi!"
És lehet (biztos), hogy én vagyok elképesztően ingerlékeny az utóbbi időben, de az összes bicska kinyílt a zsebemben. A teljesség igénye nélkül:

  • Kb. 3,5 cég van az épszerk tervezői szférában jelenleg, aki labdába rúghat, zömükkel már dolgoztam együtt, és ha régiek is, mérhető mennyiségű tapasztalata van vagy kettőnek.
  • Egy épszerkes nem azért kér "sok" pénzt, mert ő rajzolja meg azt a redvás csomópontot, hanem mert ő találja ki. Lásd még: "Dóri, hogyan gyorsíthatnánk a munkád? Majd mi berajzolunk neked, csak skicceld le a tervet nagyjából." A munkaidőm 90-95%-a telik gondolkodással, a maradék a rajzolás, az rohadt relaxáló, nagyon szeretek szép pontos vonalakat húzni és tudok is, de az kvázi a jutalom, Dirk Gently aláfestésre.
  • Ha valaki mégis elvállalja ezt a munkát nem-megfizethetetlen áron, annak valószínűleg nincs 10 éves saját tervezésű betonszerkezete, pláne azt nem tudja, mitől rohadt/nem rohadt szét.
  • Ha lenne (nincs) fölösleges vegyértékem és akarnám vállalni ezt a munkát, csak a hirdetés megfogalmazása kb 50%-ot növelne az árrésemen.
A kérdés csak az, hogy túlreagálom? Mert úgy tűnik, aki megosztotta velem, tökre nem így olvasta.

2017. augusztus 13., vasárnap

Tegnap este apu köszöntése után megnéztük A halászkirály legendáját. Nem állítom, hogy életem filmje, de valamiért nagyon magával ragadott, és egyből meg akartam nézni az összes Robin Williams filmet, amit még nem láttam (sok van), meg mindent Jeff Bridges-től (ebből még több).

A héten megint belefutottam a hiányos YouTube audiobookok problémájába: véletlenül ráakadtam egy Douglas Adams olvasta Dirk Gentlybe, és annyira eszméletlenül jó volt hallgatni, hogy teljesen kiakadtam, mikor rájöttem, hogy komplett jelenetek hiányoznak belőle abszolút feltűnően (emlékezni sem kell rá, érződik a logikai hiány). Ma megpróbáltam felkutatni a teljes verziót, létezik is, csak már sehol sem kapható. Sajnos az is kiderült, hogy létezik Douglas Adams olvasta komplett ötkötetnyi Útikalauz is, de persze ez sem elérhető. És az elsőt már meghallgattam Stephen Fry előadásában (ettől még simán újrahallgatnám).

És túl azon, hogy most nyomaszt felvételek hiánya, melynek létezéséről egy hete még nem is tudtam, de ráadásul ott van az az érzés is, hogy alig nézek filmeket, ezeket be is kéne szerezni és mikor nézem meg, meg színdarabok, meg mennyi de mennyi könyv és alig olvasok, és semmire nincs időm.

De az audiobookot, ha valaki fellelni, jelezze, mert azt munka közben nagyon jól lehet!

2017. augusztus 2., szerda

Conversation starters

Hallgatom szerencsétlen Dear Hank and Johnt és az egyik hallgató abban kért tőlük tanácsot, hogy hogyan tartson fenn beszélgetéseket, mert még a barátaival is azon kapja magát, hogy téma híján egymás mellett ülve mobiloznak. És erre a vendégként szereplő alkalmi műsorvezetőtárs azt bírta javasolni, hogy játsszanak Would You Rather-t.

Eszem megáll.

Hogy vannak az embernek olyan barátai, akikkel nem bír fél órát értelmesen beszélgetni? Vajon strukturálisan mennyit segít a helyzeten egy ilyen játék? Vagy az a cél, hogy a small talk szintjén fussunk le maratoni távokat?

Öcsém egy belpesti hostelben csapos és már nagyon rég barátságosan távolságtartó a vendégekkel, mert London óta PTSD tüneteit produkálja a felszínes beszélgetésektől. Pár hónapja pillanatnyi elmezavar keretében megpróbált összecimbizni az egyik vendéggel,mivel felületes benyomások alapján úgy ítélte meg, hogy kivétellel áll szemben. Erre kb abban a helyzetben találta magát, mint a podcast hallgatója, csak ő nem nyomkodta a telefonját. Mivel semmilyen értelmes kérdésére nem kapott továbbfűzhető választ, már majdnem otthagyta az egész szitut egy sör után, amikor a világutazó kínjában előhozta, hogy felváltva kérdezzenek egymástól (truth or dare, de csak a truth játszik). Amibe öcsém azzal a feltétellel ment csak bele, hogy csak olyan kérdés ér, ami a másikat valóban érdekli, nem baj, ha kínos.

Kb a harmadik kérdés az volt, hogy mi a kedvenc étele. Mi a baja az embereknek?

2017. július 23., vasárnap

Anyu azt mesélte ma a nagymamához menet, hogy pár napja apu kiabálásig lovallta bele magát abba, hogy én hogyan tetováltathattam tele a hátamat, és hogy erről lényegében anyu tehet, mert ő maga világosan jelezte nekem, hogy ez neki nem tetszik, szóval ez az anyu sara, és ő nem is érti, hogy mi van velem, hogy teljesen félresiklik az életem, és valószínűleg a pszichológus is egy kontár, ha ilyenek történnek. Amivel a következő problémák vannak: 1) 31 éves vagyok. 2) A tetoválást minimum 5 éve tervezem, tehát ha meg is őrültem, nem most történt, biztosan nem a pszichológus sara. 3) 31 éves vagyok. Mégis miért érzi, hogy anyu ezügyben bármit tehet. Miért érzi, hogy ő mindent megtett azzal, hogy előzetesen kifejezte nemtetszését? 4) Bár ő azt hiszi, hogy a tetoválással van a baja, de saját szájából is hallottam, hogy az az igazi baja, hogy ez egy végleges döntés, és szerinte rossz döntés, és én hogy hozhatok végleges rossz döntést?

És ez utóbbi az, amivel igazán nagy bajom van. Abba nőttem bele, azt láttam legmarkánsabb mintaként az életemben, hogy apukám a végletekig kockázatkerülő és a családot érintő minden döntést a lehetségesnél kétszer tovább halogat, vagy soha nem hoz meg. Furcsa lehet ezt hallani egy vállalkozóról, de amikor ők a rendszerváltáskor üzletet nyitottak, csak az nem szedte meg magát ebből, aki nem kezdett bele. Amint nem így működött a magyar gazdaság, nekik sem ment tovább. De tényleg, apu csak akkor lép meg bármit, ha végigment mélységi kereséssel a gráf minden élén és minden egyes pontra kitalálta a választ.

Érdekes, hogy ugyanő nem érzi tisztjének, jogának, hogy beleszóljon mondjuk a párkapcsolataimba. Helyesen érzi ezt, természetesen, csak nem fér a fejembe, hogy hogy nem bírja ugyanezt a tiszteletet megadni a saját bőrömmel kapcsolatos kérdésben. Mert ez végleges? Ha egy párkapcsolat meg is szüntethető, de vissza nem csinálható, a következményei ugyanúgy lehetnek véglegesek. Sőt. A döntések meghozásának hiánya is végleges hatással bírhat valaki életére. Az is súlyos döntés, ha külföldre költözöm, az is, ha nem megyek ki. Lehet úgy tenni, mintha mindkét lehetőség életem végéig nyitva állna előttem, de ez hazugság.

A kockázatvállalásra való hajlandótlanság a legsúlyosabb apai örökségem, és kikérem magamnak, hogy még büszke is rá.


Amúgy a pályaválasztásommal sem ért egyet.

2017. július 19., szerda

Nagymamám lánykorában beleszeretett Szentirmay Rudolfba az Egy magyar nábobból. A fiát is kis híján Rudolfnak nevezte el emiatt. Akárhányszor említette ezt a sztorit, mindig meglepődtem rajta, nehezen tudtam beleképzelni magam a helyzetbe, ahogy egy kevés dimenziós karakter elcsavarja a fejem, de hát, hiába, a nagyi mindig is nagyon romantikus volt, nem sok közös van bennünk. Colin Firth Darcyja a BBC minisorozatból egy dolog, az nekem is megy, de azért egy könyv mégiscsak meredeken absztrakt.

Gondoltam, majd elkezdtem rajzoláshoz youtube-on hallgatni Rainbow Rowelltől a Fangirlt. Szokásos YA semmiség, azzal a csavarral, hogy a sejtésem szerint minden regényében megjelenő bonyolult-szorongó lány és végtelenül türelmes, fényes páncélzatú lovag fiú párost most sikerült kivételesen élethű színekkel megfestenie. Mint kiderült, a feltöltött 11 órányi hanganyag egy 12 órányi felvétel első 11/12-e volt, így a mai munkanap estébe nyúló legvégét sikerült azzal tölteni, hogy kétségbeesve túrtam a netet a sztori befejezéséért, és közben bosszankodtam, hogy a főhős miért pazarolja értékes idegszálait a főhősnőre, amikor itt vagyok én is.

Hát, így.

Tegnap öcsém harmincadik születésnapja alkalmából eljött értem az új-húszéves, gyönyörű metál-türkiz Suzukiján (a gépjármű vételárának harmadát bírta összedobni a család a jeles alkalomra), hátsó ülésen a kutyus, minden ablak lehúzva, a magnóból halk Rolling Stones, és elvileg még meg sem száradt az a képletes tinta a jogsin, de olyan nyugalommal hajtott végig Óbuda nagyján, mintha évek óta ülne a volán mögött. Illetve pont, hogy nem. Pont, hogy nem úgy, ahogy ma már mindenki, hogy minimum tíz százalékkal gyorsabban, mint a reakcióidő, meg ezen a sárgán még gyorsan át, hanem az utazást élvezve. És mondta is, hogy annyira jó, hogy ez az autó épp csak annyit tud, amire szükség van: elvisz egyik helyről a másikra, sem nem gyors, sem nem extrás, egyszerű szabadság.

Aztán grilleztünk a teraszon, anyu sütött brownie-t, beszélgettünk, elálmosodtunk, sarkig tárt ablaknál alhattam, teljes sötétben, minden utcai lámpától zavartalan, másnap 6-kor magamtól ébredtem, anyu csak azért felkelt hajnalban, hogy reggelit készítsen nekem, olvastam a HÉV-en, negyed kilencre már a munkahelyen voltam.

Furcsa, hogy ennyire egyszerű dolgoktól tud kerek lenni a világ. Elképesztő mázlista vagyok.

2017. július 13., csütörtök

Az még csak-csak elmegy, hogy Orfűről végül kb nem írtam semmit, de itt közben történt 4 nap Hollandia is, és muszáj szólnom róla pár szót, mielőtt elkopik végleg.

Csütörtök hajnalban indultunk, 9-kor már a helyi buszból néztük, ahogy a reptérre ránőtt Eindhoven. Tüchtig téglaburkolatú házak mindenütt, nem túl közel és nem túl messze egymástól. Hollandia állítólag a legsűrűbben lakott ország (mármint lakosra jutó négyzetkilométerben), de ezt baromi jól titkolja.

A társaságban egyetlen nem-mérnök A. valószínűleg akkor kezdte el bánni, hogy velünk utazik, amikor a vasútállomáson tátott szájjal nézegettük az álmennyezetet, de a mélypont, azt hiszem, a múzeumnegyed mélygarázsában érkezett el, ahogy vagy negyed órán át vizslattuk a pesti szemmel szokatlan, de láthatóan működőképes szerkezeti megoldásokat.

Amúgy turistáskodtunk szinte normálisan is. Első nap Amszterdam külsőbb részeit jártuk be, kissé részeg házak, nagy gonddal dédelgetett, a járda repedéseiből kinőtt gyomnövények, lakóhajók, biciklik, felnyíló hidak, kézműves sörfőzde egy régi szélmalomban, este piknik kísérlet a parkban, majd helyette spontán reggae-ben kulminálódó elektorparty egy híd alatt, a zuhogó esőben ernyővel kerékpározó hollandokat figyelve.

Második nap bevetettük magunkat a város sűrűjébe, nagyon részeg házak (de komolyan, néhol tetten érhető, hogy direkt betoldanak a felénél még egy sor téglát, nehogy egyenes maradjon az a főpárkány), még több lakóhajók, bicikliparkoló-komplexumok, kortárs építészeti bravúrok (miért nincs mellettük tábla metszetekkel és csomópontokkal?), extrémsport fesztivál a múzeumparkban, kompozás, spontán piknik a visszahódított gyárnegyedben.

Harmadik nap kezdés Európa legnagyobb bolhapiacán, majd utazás a farmra, ahogy kollégám és felesége megismerkedtek, úri vendéglátás, utazás a tulajok 11 éves kisfia vezette hatalmas targoncán (ez a gyerek volt a legnagyobb szám az egész útban, ő rakta a térkövet a teraszon, épített magának egy műhelyet, másnap reggel a húgával 10 m sövényt formára nyírt, de nem is az, hanem annyira természetesen viselkedett mindenkivel, elképesztő), tábortűz, lakókocsiban alvás.

Negyedik nap hatalmas közös reggeli, vonatozás Ütrechtbe, a katedrálisban lecsapott ránk egy teremőr-féle (bizakodva kérdezte, nem érdekel-e minket véletlenül valami az épületből, az első pozitívnak tűnő visszajelzésre egy csomót mesélt nagy pontossággal és szeretettel az épület történetéről és érdekességeiről, majd kissé félszegen továbbállt, hogy most megy és keres újabb áldozatokat), kicsit még sétáltunk a városban, majd némi bonyodalmakkal* feljutottunk mind a hazafelé tartó gépre, és hipp-hopp haza is értünk.

Általános benyomásaim:

  • A hollandok nagyon gyorsan bicikliznek, de látszólag nem sietnek sehova.
  • Nyilván mindenki kifogástalan angolsággal beszélt, de ami különösen megkapó volt, hogy végtelen türelmük is volt hozzá: a hostel recepciósa a legnagyobb nyugalommal és széles mosollyal asszisztálta végig, ahogy négy különböző kártyával fizetjük ki a filléres szállásunk, a nemzetközi vasúti jegypénztárban zokszó nélkül részletes és kedves, de mentegetőzésektől mentes felvilágosítást adott a pénztáros hölgy, hogy hol kell felszállni a helyi vonatpótló buszra.
  • A hollandoknak is nagyon régóta van nagyon sok pénzük, de valahogy máshogy költik, mint az angolok, szinte nem láttam elhanyagolt épületet, egy graffitire emlékszem a belvárosban, amit nem sorolnék a street art kategóriába, látható, hogy törekszenek a tartós megoldásokra és inkább felújítanak, mint kidobnak, tárgyakat és épületeket egyaránt.
  • Az új és a régi házak mindenhol harmonikusan néznek ki egymással, akkor is, ha sok régi között van egy újabb, és akkor is, ha egy új tömb ékelődik a régiek közé. A hatást nagyban segíti, hogy kb. négy színt használnak minden homlokzaton, és nagyon figyelnek a homlokzatok arányára.
  • Egyetlen koldusba vagy hajléktalanba sem sikerült belefutni, de kiváló utcazenészek voltak.
  • Kb. minden bolt kirakata tetszett, és alig volt ismerős cégér. Ha élelmiszerből itthon is volna ekkora választék, nem tudnám kordában tartani az ilyen irányú költekezésemet.
  • Látszólag nagyon könnyű és kényelmes lehet ott élni, ha holland lennék, biztosan én sem érteném, más miért nem vágyik azonnal hozzájuk cuccolni. Azon gondolkodtam, hogy ha 1930 körül néznénk össze Amszterdamot és Budapestet, akkor is ennyire szíven ütne-e a kontraszt? Én azt képzelem, hogy nem. És akkor talán ez nem is ilyen eleve elrendelt, a két nép természetének különbségéből adódó dolog. Akkor talán egyszer itt is lesz még olyasmi élni.


*Legyen elég annyi, hogy a fapados járatokra hajlamosak több jegyet eladni, mint ahány ülőhely van, az első adandó alkalommal csekkoljatok be!

2017. július 2., vasárnap

Az anyagi szorongás részét egy kicsit kifejteném.

Itt vagyok 31 évesen, a magyar átlaghoz és a szakmámhoz képest is jónak mondható fizetéssel, és akkor naivan abban reménykedem, hogy ha majd most ruccanok ki a fejlett nyugatra, már nem az lesz, mint 2012-ben Göteborgban, meg 2013-ban Barcelonában, meg 2014-ben Londonban, hogy a zsemle árán is hátast dobok.

De pedig de. Portugália úgymond meglepően baráti áraihoz zengett ódákkal tele van az internet, de basszus, ez még mindig duplája Budapestnek. Nyilván, ha már odamegyek, nem fogok itthonról csempészett tg májkrémes szendvicsen élni, meg spóroltam rá, meg mire való a pénz, ha nem erre, de azért na.

Persze minek megy nyugatra, aki nem bírja.

Ugyanitt: Portugáliát megjárt kedves olvasók mindennemű tippjeit várom!
Nem tudom, miért gondoltam, hogy a málna jó lesz úgy, ahogy van, ha a ribizlit átpasszíroztam... Szóval ha valaki szereti a málnalekvárt sok maggal, nálam lehet jelentkezni :)

Akartam írni Orfűről egy hosszabbat, de végül a harmadánál eluntam és soha nem folytattam, így kicsit értelmüket vesztették az instára feltolt semmitmondó koncertfotók. Pár benyomást azért rögzítek:

  • Legjobb fellépők: Lóci játszik, Dolák-Saly Róbert, Háy János - egyébként velük mind csak beszélgetés volt a terv, az első kettő azért előadott pár dalt.
  • A Lovasi 50 zseniális volt, de nem mindegy, ki áll melletted.
  • A Hiperkarmát konkrétan majdnem teljesen elrontotta nekem a két agresszív lány, akik gyakorlatilag szó szerint ütöttek ki engem az első sorból.
  • Alapvetően azokkal a zenekarokkal van baj, ahol a frontember kezében van ugyan gitár, de nem ő a gitáros.
  • Egész Orfűben a legjobb a közönség, még a kéretlenül barátkozó fiúk is normálisan barátkoznak kéretlenül és akármilyen részegen is vágják a metakommunikációt.
  • A Halott Pénzre lecserélődött a teljes közönség, én szeretném, ha ez nem egy trend kezdete lenne.
  • Biztos ebből is majd pár év múlva lesz egy élhetetlenül nagy banzáj, vagy megszűnik, de most még hihetetlenül emberléptékű és két koncert között makulátlanra felszedik a szemetet a nagyszínpad előtt (milyen jó lenne, ha nem lenne mit...) és minden WC tiszta és van benne papír.
  • Másfél hete bődületesen meg vagyok fázva, a sátorban alvás és szaunára ébredés nem nekem való.
Aztán hétfő óta újra dolgozom, és közben ilyeneken szorongok, hogy dolgokat kéne venni a hátra levő nyaralásokra, meg lefoglalni a szállásokat, meg EU-s egészségügyi kártyát csináltatni, meg útlevelet (azt nem muszáj, de megnyugtatna), meg szeptemberben lecseréli a bank a kártyámat, ugye attól nem lesz egyből érvénytelen, ami van, mert nem leszek az országban, meg hogyan lesz kész a munkahelyi projekt, egyszerűen túl kevés a pénz, az idő és az energia is a terveimhez.

És most próbálok picit haladni a szakdolgozattal, mert hónapok óta felé sem néztem.

2017. június 3., szombat

Ma

  • felkeltem, összekészülődtem, beraktam egy mosást
  • elmentem a piacra, vettem egy 30l-es hátizsáknyi cuccot, az újhagymától a koktélparadicsomon át az epren keresztül mindent
  • hazavittem a zsákmányt, elpakoltam, kiteregettem a mosást
  • a csúnyán elkoszolódott vörös hátizsákomat körömkefével és az A-tól kapott spéci szappannal tisztára súroltam a kádban és kiteregettem az erkélyen
  • elmentem nagymamámhoz családilag ebédelni
  • odafele latolgattam, hogy melyik ortopéd szandált vegyem, és akkor elém vágott egy nagy csapat nyilvánvalóan nyugati turistalány (testtömegindextől függetlenül a testzsírszázalék a normális tartományon jóval felül, hónaljig érő derekú, de a fazongyantát elengedhetetlenné tévő hosszúságú farmershort és fekete ujjatlan felső) és _mindegyiken_ Birkenstock volt, és call me felszínes, de ez kicsit eldöntötte az ügyet, legalábbis egyelőre
  • és elmentem szandált venni (azt hiszem, a világos színű talpat nagyon fogom bánni napokon belül, de elképesztően gyér a választék)
  • Dóra Kovács (@eeversion) által megosztott bejegyzés,
  • elintéztem a heti bevásárlás DM-es részét is
  • főztem egy miniatűr adag lekvárt (a tavalyi cukkininál jobb lett)
  • babapuhára varázsoltam a talpaimat, ellensúlyozandó a rém előnyös szandált - a körömlakkozással is kacérkodtam, de végül elvetettem)
  • és most ezzel mind eldicsekedtem
Holnap ki kéne takarítani a lakást és foglalkozni egy sort a szakdolgozattal - egyik ügyben sem számítok a maihoz hasonlatos sikerszériára.
Régen mindig szakítottam időt a reggelizésre. Emlékszem, egyszer valami hajnal 5-re kellett az RTL Klub budatétényi stúdiójában lennünk párunknak az osztályból (mi ekkor Aquincumon laktunk), és én szépen felkeltem azzal a negyedórával hamarabb, és egyszerűen nem értettem, amikor a felvétel után az osztálytársak csapatostul bevették magukat a McDonald'sba, hogy akkor reggeli, mert hogy induláskor még túl álmosak voltak enni. Szóval családilag nagy reggelizők vagyunk, kiskoromban apuval állandó vita volt, mert ő szépen minden reggel előkészített nekünk egy kb ötfogásos menüsort, mindig volt benne kenyér felvágottal, meg müzli, meg joghurt, meg zöldség-gyümölcs, meg narancslé, volt egy igen népszerűtlen turmixos időszaka is, és akkor ebből a sokféléből mind készített nekünk egy-egy kis adagot, ami hatalmas változatosság egy étkezésen belül, de minden reggel mégis ugyanaz volt és _untuk_. Van, akinek nem lehet a kedvére tenni, ugye.

Szóval ez volt egészen addig, amíg el nem kezdtem a jelenlegi munkahelyemen dolgozni, ami lényegében az első mérhető létszámú iroda volt az életemben, és láttam, hogy mindenki bent reggelizik, általában a gépe előtt, de van, aki a konyhában, de tényleg, bejön hajnalban, majd egy-másfél órát táplálkozik a kedvenc kollégáival, és akkor valahogy átkattant az agyam és elkezdtem ezt normálisnak érezni, hogy amint lehet, beérek (én mondjuk a gép előtt, az ArchiCAD indítása közben gyorsan szendvicsezők/müzlizők táborát gyarapítottam), otthon úgysincs kivel reggelizni.

Aztán két hete anyukámat megleptem születésnapja alkalmából, éjjelig beszélgettünk, és reggel tőlük indultam munkába. Hajnalban keltem, gyors zuhany, miegyéb (Békásmegyer szignifikánsan messzebb van a bármitől, mint Óbuda-unalmas), és lerobogtam a földszintre összekapni a cuccom, amikor legnagyobb meglepetésemre az én 8, de inkább 9 előtt semmi szín alatt fel nem kelő anyukám ott várt a konyhában, terített asztallal és az asztalon vagy tízféle fogás alkatrészeivel. És a teavíz épp forrt. És akkor szépen leültem vele és kentem magamnak egy kenyeret, szép nyugodt tempóban megittam a tejes teát, közben beszélgettünk egy picit, majd fogtam a holmim és elindultam. És így is bent voltam jóval 9 előtt.

És azóta újra otthon reggelizem és nem idegesítem kedvenc kollégáimat a monitor előtt csámcsogással :)

2017. május 28., vasárnap

Azt hiszem, elég öreg vagyok ahhoz, hogy ronda cipőkben járjak. Elvileg. Gyakorlatilag meg nehezen veszem rá magam. De kéne kényelmes szandál, amiben lehet egész nap sétálni.

A t. olvasók szerint melyik bénább?
ez

vagy ez?

2017. május 21., vasárnap

Az adásszünet oka az előzményekből extrapolálható.

Amikor a hosszú hónapok óta várt és tervezgetett Budapest100-ból egy darab ház meglátogatása lett (és ott se jutottam be a padlásra, annyi volt a jelentkező), elkezdett érlelődni bennem a gondolat, hogy addig érzem magam békében a döntéseimmel, amíg bármely pillanatban, ha elcsap a hetes busz, úgy érzem, azért helyénvaló, hogy úgy töltöttem az elmúlt időszakot, ahogy. Na hát ez akkor, visszafele bandukolva a munkahelyre, éjjelig rajzolni egy derűs vasárnapon, nem volt teljesen igaz. És kb. három lépésben, még a lift előtt jutottam addig, hogy az a tényező, amit a legkevesebb következménnyel vehetek ki a képletből, és a legtöbb fajlagos haszonnal jár, az a szakdolgozat és államvizsga. Szóval, hogy hiába Dóramegtudodcsinálni, meg "akkor a T. hamarabb fog diplomázni, mint te?"*,  basszus, nem, nem akarom _megpróbálni_. Nem örökké nem, csak ezen a nyáron. És persze benne van a pakliban, hogy ugyanide jutok egy fél év múlva is, de csak a szakdolgozás abbafejezésével

  • mindeggyé válik kb., Carlos mikor méltóztatik újra tiszteletét tenni az országban
  • elmehetek Orfűre
  • be tudtam fejezni teljes sebességgel az előző munkahelyi projektet és most tudok haladni a következővel (amire a szükséges időnek amúgy a fele van)
  • még az is lehet, hogy össze fogok tudni rakni valami vállalható anyagot (egy fél év múlva)
  • hétvégék!!!!4!!!négy.
Persze bosszant, hogy ez most nem lesz meg, de akkor sem lesz meg.

Osztán. Múlt nyár óta a következő dolgok történtek: felszedtem néhány kilót, ami mind a hasamon van és le nem menne egy deka se, illetve a baglyok (fele). Emiatt a létező nyári ruhatáram érzésre fele nem vállalható, pláne munkahelyen. Ma jobban megvizsgáltam az ügyet, és a végére legszívesebben a teljes nemtéli gardróbomat felgyújtottam volna. Végül csak három nagy zacskónyi cuccot szanáltam, a maradék összetétele viszont: 30% bizonyos alkalmakra jó, ilyen alkalmak eddigi életemben 3-4-szer fordultak elő (ezek jellemzően az anyutól kapott cuccok), 40% téli ruha, 20% placeholder, funkcionálisan kielégítő, bár nem annyira csinos, vagy munkahelyre kicsit túl rövid, vagy ilyes, 15% az a pár nyári ruhám, amiket évek óta hordok, és amik alól jobbról-balról kilóg egy-egy bagolyfül**. Nyakamba vettem a várost, hogy a) találjak ruhagyűjtő konténert a három zacskónyi cuccnak b) találjak bolerót/kardigánt az ujjatlan ruháim fölé, illetve illendő hosszúságú rövidnadrágot és hozzáillő blúzokat, hogy legyen mibe öltözni. A konténerkeresés először nem várt sikerrel kecsegtetett, a Bécsi úti bevásárlóközpont előtt volt kapásból három, de némi próbálkozás után kiderült, hogy ezekbe egyszerűen nem lehet bedobni semmit, hiába billentem be az ajtót, a ruha nem esik bele a tartályba. Gyorsan kerestem netes listát, hol van még ilyen szerkentyű, és arra jutottam, hogy legegyszerűbb villamossal Dél-Dunántúl. Megnéztem gondosan streeet view-val is, ott van, ahol állítják. Háromnegyed órával később kiderült, hogy az ígért helyszín lezárt építési terület, konténer sehol. Eddigre már végtelenül elegem lett a fülemről is lógó szatyrokból, úgyhogy némi pesti kitérővel a három csomagból kettőt bedobtam a H&M-be, csináljanak előle fonalat, bánomisén, és a harmadikat hazahoztam, abban voltak az igazán csinos darabok, ezeket egy alkalmasabb napon majd leadom személyesen valamilyen segélyszervezetnél. Ami az új alapdarabok beszerzését illeti, nem különösebben meglepő, de csak a rövidnadrágokig jutott a dolog. Igazából a probléma bagoly, sőt, pocakfüggetlen. Azért van szarrá hordva minden nyári ruhám, mert a divatipar feltett szándéka, hogy semmit ne állítson elő, amiben megkülönböztethető a 34-es és a 44-es méretű nő. Ami kiváló dolog az utóbbi kategóriának, de 160 cm-rel azért örülnék valaminek, ami nem szélesebb, mint hosszú. 4 éve nem sikerül ezen túllendülnöm.

Végül a legfájdalmasabb: a tavalyi tiszacipős mizéria után szomorúan beletörődtem, hogy ennek a márkának legalábbis lokálisan befellegzett, hiába néz ki baromi jól, tönkremegy. Aztán nemrég belefutottam egy hirdetésbe, amiben egy srác elképesztően jó állapotú, eredeti, '90-es évek előtti tiszákat hirdetett. 36-os méretben. Azt mostanra megtanultam, hogy a kortárs verzióból nekem a 37-es kell, és a 10 évvel ezelőttiből a 36-os. Arról persze fogalmam sem volt, mekkora kell a 86-os kollekcióból, de rá volt írva, hogy belső talphossz 22,5 cm, és ez a bűvös szám. Úgyhogy lecsaptam rá. Megérkezett a csomag, élőben szebb, mint a fotón, a talpán kb. semmi kopás, keményre ki volt tömve az orra hegyéig mára megsárgult újságpapírral, valaki nagyon szerethette és becsben tartotta. És kicsi. Nem sokkal, egy fél számmal. Nagyon, _nagyon_ szomorú vagyok.

nem kell valakinek? :(

*Sztori arról, hogy imádom az anyukámat, de nem a legempatikusabb ember e világ kerekén: amikor anno a diplomaterv véghajrájában egy végtelen hosszú éjszaka közepén századszor is elvégeztem a matekot és századszor is az jött ki, hogy ha innentől nem alszom, akkor se leszek kész a homlokzati rajzokkal, a látványtervvel, a gépész leírás maradékával, a költségbecsléssel, organizációval, ütemtervvel és a hülye tartószerkezeti konzulens miatt mégiscsak kiszámítadó plusz tartószerkezeti elemekkel, és erre ráébredvén kicsit elkapott a sírhatnék, és akkor rájöttem, hogy anyu még lent tévézik a nappaliban, lementem hozzá, mint a vert sereg, és elpanaszkodtam neki, hogy bizony én idén ezzel nem leszek kész, és erre ezt bírta mondani. A szájával. (T. az egyetlen egyetemi barátnőm volt, okos, bűbájos, tehetséges, de a vége felé már nem annyira izgatta az egyetem, férjnél volt és már inkább babázott volna, és kb. én lökdöstem végig az utolsó féléveken - de nyilván le is diplomázott, ahogy kell.)

**Az előző lábjegyzetre rímelve, ennek kapcsán feltelefonoztam jóanyámat egy érintőleges témában, de ha már vonalban volt, megemlítettem neki a zajló projektet és az elért elkeserítő részeredményeket (vö: a szekrény már praktikusan üres), amire azt bírta mondani, hogy hát talán jobban is végiggondolhattam volna ezt a tetováltatást. Igazából nem is tudom, miért sírom el a nyűgjeimet anyunak :D

2017. április 29., szombat

A Nyugati felüljárónál egy autó szabálytalanul beparkolt a második sorba. A 9-es busz nem tud elfordulni, beszólt a központba, várjuk a lopó autót, a kereszteződés minden irányból perceken belül bedugult, mindentudó ötvenes asszonyok nagy elánnal magyarázzák a buszvezetőnek, milyen ívben kéne tolatnia, hogy utána elférjen, egy dühös utas azon berzenkedik, hogy kilométerek vannak a járdáig, ez az egész egy műbalhé.

Senki nem az autósra dühös.

2017. április 17., hétfő

Strawbear

A 2015-16-os téli szezonban megvettem életem sapka-kesztyű kombinációját, az epermacikat.

Valamikor januárban anyuval intéztünk valami vásárlást, és aznap estétől nem találtam a kesztyűket, és kénytelen-kelletlen levontam a következtetést, hogy alighanem valamelyik áruház parkolójában kiesett az autóból, ahogy kiszálltam.

Fel is túrtam egyből a netet macis kesztyűért, de érthetetlen módon senki nem akar tőle megválni, aki valaha vett ilyet, és a Springfieldnek sem maradtak készletei.

Múlt hét szombaton reggel még hűvös volt, de délre egészen felmelegedett az idő, úgyhogy az akkorra már féltve őrzött füles sapkát a vászonszatyromban hurcibáltam. Ebbe a szatyorba tettem a céges nőnapon kapott hagymás növények maradványait, hogy anyunak odaadjam a szokásos szombati családi ebéden. Kristálytisztán emlékszem, hogy érkezéskor a vászonszatyorból kivettem a kisebb nájlomot, amiben a hagymák voltak, és odakészítettem anyu táskája mellé. Ebéd után fagyizni mentünk E-vel, majd vissza az irodába az esti műszakra. Mikor este 10-kor elindultunk, az irodaház bejárata előtt jöttem rá, hogy nincs nálam a szatyor, de gondoltam, megvár az nyugiban másnapig.

Másnap áttúrtam az irodát, sehol. Kicsit reménykedtem, hogy akkor biztosan nagymamámnál, de szombaton bebizonyosodott, hogy ott sem.

Még a Ráday utcai Fragola jöhet szóba, de ha ott sincs, akkor teljesen macitlan maradtam.

Ha bárki összefut ezekkel a termékekkel, online vagy turkálóban, okvetlen jelezze, nem teljes az életem nélkülük.

2017. április 13., csütörtök

Múlt szombat óta nem volt nap, hogy este 10 előtt indultam volna haza az irodából, mára már nincs otthon semmi kaja, olyan kosz van, hogy félek, kijön rám az ÁNTSZ, az átfolyós vízmelegítőben a szokásos módon egy hónapja minden használat után kialszik az őrláng és csak fél óra után lehet visszakapcsolni, szóval mosogatni sem sikerült minden este, és tegnap este szétszakadt a fenekemen az utolsó jó nadrágom is, és nem csak az, hogy mikor jutok el venni, de hol?
Még szerencse, hogy jön a hosszú hétvége és mindent el tudok intézni. Oh, wait.
De legalább kitakarítok.

2017. április 6., csütörtök

A látványterv mint a blöff különösen pofátlan alfaja korántsem korlátozódik milliárdos állami beruházásokra, hanem lényegében az építészirodák tevékenységének elmaradhatatlan része. De ma reggel megakadt a szemem egy különösen szép példányon, megosztanám:


Amit sugall a látványterv: nagyvonalú, szupervilágos lakások két kis forgalmú, de valamiért über széles út kereszteződésénél.

Valóság:


Az épület két egyirányú utca kereszteződésében áll, a full panorámás nappali ablakán át a szembeszomszéd nem csak azt fogja látni, hogy piros ruhát próbálunk a tükör előtt, hanem azt is, hogy még nem vasaltuk ki teljes alapossággal. természetesen mindezt addig, míg az összes üvegdoboz ablakain vastag függöny lesz, az áttört erkélykorlátok pászmái közé meg gyékényt fűznek.

A hazudós látványterven túl a tervező abban is hibás, hogy nem járt a helyszínen ésvagy nem érdekli, milyen lehet az általa tervezett lakásokban lakni. (Az objektum névválasztását inkább nem kommentálnám.)

2017. március 30., csütörtök

Tegnap minden alapos ok nélkül, hirtelen felindulásból* elindultam 18:45-kor a munkahelyről, de kb az Astoriáig sem jutottam és már erősen fontolgattam, hogy visszafordulok. Végül legalább eljutottam papírtörlőt meg zsebkendőt venni, amit másfél hete kéne, de ezzel együtt olyan érzés volt, mintha lógnék előadásról és nem érezném, hogy megérné így utólag, mert nem telik hasznosabban az idő. Azt hittem, ha nem lesz többet kortárs éptöri az életemben, ettől a nyomasztástól is búcsút vehetek.

Aztán azt találtam ki, hogy majd ma jó korán felkelek és bemegyek dolgozni és hamar befejezem, amit tegnap akartam és reggel 9-re pont ugyanott fogok tartani, és még papírtörlő is van otthon.

Persze hiába feküdtem le 9-kor, 7-kor is alig sikerül felkelni, és lehet, hogy be sem érek 9-re...

*épp kezdődött egy hosszúnak ígérkező beszélgetés, amihez semmi kanalam nem volt, de dolgozni sem tudtam tőle

2017. március 20., hétfő

Legújabb teóriám, vitatni ér: ha úgy érzed, hogy bármely sláger, vers, vagy egyéb, a líra értelmezési tartományába tartozó mű pontosan megfogalmazza ahogy érzel, akkor gond van.

Jobb esetben végtelenül egyszerű és felszínes vagy (Wellhello), rosszabb esetben a problémádhoz tartozik DSM szám is (Aurora, Johnny Cash, Hiperkarma, Petőfi Sándor).

Lásd még.

Van baj.


2017. március 19., vasárnap

I'm an instant gratification monkey

Ez a cikk szerintem pure gold. Ugyanakkor eddig két barátommal beszélgettem róla, és mindketten azt mondják, erősen sántít. Egyikük szerint nem mindegy, mivel halogat az ember, ha a munka helyett csinált dolog hasznos, akkor nem érzi sötét játszótérnek. Másikuk a motivációt érzi ennél sokkal összetettebbnek, sikertől való félelmet, perfekcionizmust sejt a háttérben. Én meg itt szégyenkezem, hogy akkor ez a cikk csak rám 100% igaz?

Az elmúlt hetek nagyjából a következő minta szerint teltek: minden nap, amikor nem kellett időre mennem valahova (edzés, fodrász, találkozó), estig (10-11) dolgoztam az irodában a projekten, ami épp fut. Nem vagyunk vele megcsúszva, sőt, viszont utána egyből jön egy másik, ami 1) telibe trafálja az államvizsgát 2) eleve fele annyi idő van rá, mint minimálisan szükséges volna. Szóval minden szabad estémen dolgoztam. Meg a szabad szombat estéken és vasárnapok második felében és március 15-én. Mindig elhatároztam, hogy az effektíve teljesen üres szabadnapok (azaz a vasárnap és az ünnepnapok) a szakdolgozatnak szentelődnek, és aztán, mire odáig jutottam, mindig láttam, hogy a munkában mivel kellett volna a héten végezni, amivel nem sikerült, és megint bent találtam magam az irodában. És haladtam. A munkával, a szakdolgozattal nyilván egy betűt sem.

Arról ne beszéljünk, hogy mikor takarítottam utoljára, és 2017-ben még nem voltam piacon, és rendszerint hétvégén nem bírtam tíz előtt kelni, ami miatt vasárnap este nem sikerült éjfél előtt elaludni, és hétfőn reggel meg egy 7:30-as németórával indul a hét, szóval tényleg semmi másra nem jutott őt megillető energia, de a projekt haladt.

Mindenesetre a munkahelyen töltött 15-én határoztam el, hogy ezen a hétvégén megcsinálok minden mást is, amit amúgy kéne, és vasárnap meg jól szakdolgozom végre. A szombat egészen jól indult, voltam piacon kétszer is (long story), találkoztam barátokkal délben és este, minden adott volt egy jól induló vasárnapnak. Ehhez képest ma ugyanúgy nem bírtam kivakarni magam az ágyból tízig, aztán valahogy összeszedtem magam, és akkor rájöttem, hogy tényleg át kéne ültetni a virágokat, azzal elvoltam egy másfél-két órát, akkor már kellett főzni ebédet, desszertet is, ezeket szépen meg is ettem, leültem végre a géphez, rájöttem, hogy nem írtam még meg a heti státuszt, gyorsan azt még, ja, és a német lecke, oké, ez is megvan, és akkor már este 6 volt, és rámírt B, hogy van-e kedvem szocializálódni, én meg hősiesen, de azért viszonylag őszintén megírtam, hogy tanulni _kéne_. Amire ő visszakérdezett nagy rutinnal, hogy és sikerül? Hát nem. Az eddigiekhez már csak az igazán legalja sötét játszódás jött a 100 days eleddig nem látott részeinek pótlásával, meg némi teljesen strukturálatlan böngészéssel. Valahogy időközben lementettem pár olvasnivalót a szakdolgozat tágan vett témakörében, de ezt szégyellem is mentségemre megemlíteni.

Szóval igazából egy borzasztó produktív hétvégén/heten/hónapon/... vagyok túl, de így a büdös életben nem fogok diplomázni és totálisan érzem, hogy szúrom el az időmet, nagyrészt hülyeségekkel.

2017. március 11., szombat

Már majdnem elaludtam, amikor egy számomra ismeretlen, vidéki számról érkezett egy hívás, először nem is akartam felvenni, mert senki nem lehet random 37-es körzetszámú helyen, akinek fel akarom venni szombat késő este. De aztán mégis, nem tudom.

Agresszív férfihang szólt bele, hogy na akkor anyád hol van, kaput bezártam, vagy valami ilyesmi. Mondtam neki, hogy szerintem téves szám. Erre ő, hogy na ne vicceskedjek, tudja, hogy én vagyok. Megkérdeztem, hogy oké, mégis ki, mert őszintén mondom, hogy téves. Hát, te. Na,erre én már csak annyit, hogy én most leteszem, jó éjszakát.

És annak ellenére, hogy biztos, hogy téves volt, azért eléggé rosszul esett az egész. Úgyhogy beletúrtam magam a YouTube-ba és most fél órája azon nevetek, mennyire pimasz a WOTE, de tényleg, én elhiszem, hogy Ed Sheeran végtelen tehetséges, de két számot* is durván koppintani egy sláger kedvéért azért nem menő.

*Siát nem nem tették bele, de kár...

2017. február 24., péntek

Pokémon go

Oké, tudom, aki akart ezzel játszani, az már mind túl van rajta, de nekem eddig tartott, míg belekezdtem minden előzetes balsejtelmem ellenére.

Más bajaim vannak velemi, mint gondoltam.

Egyrészt, az eszme az volt, hogy eleve szeretek sétálni, ettől még jobb lesz. Hát, nem. Egyrészt, sé közben szoktam szeretni benézni minden lépcsőházba, elgondolkodni rajta, hol milyen lehet lakni, gondolkodni a bármin, ilyesmi. Most meg bámulom azt a hülye képernyőt, mert nem mindig rezeg, ha akció van.

Másrészt iszonyatosan meríti az aksit, korábban sosem volt, hogy a napot ne bírtam volna ki, akkor sem, ha a szakmérnökin ötpercenként végigpörgettem a világ összes blogját, hát most már másodszor hagy cserben egy héten belül félúton a mobil.

Harmadrészt totál nem egyértelmű, hogyan működik a játék, komoly netes utánanézést igényel, mit hogyan kell benne csinálni, enélkül agyrém belemenni egy csatába vagy bármi. Iszonyatosan sok energia kéne ahhoz, hogy sikeres is lehessek ebben.

Nemsokára elkezdek biciklivel járni, meg igazából jobban szeretek útközben olvasni, vagy séta közben nézelődni, de 250 kis bizbaszt lehet elkapni és hetvenvalahánynál járok, és az OCD-m ugyanúgy aktivizálta magát, mint a gyötrelmesen rossz könyveknél, amiket nem bírok félbe hagyni.

Segítség...
Az elmúlt három hónapban Stephen Fry és a Harry Potter audiobook tartotta bennem a lelket és engem a flowban másfél kiviteli terv megrajzolásának erejéig. Zseniális a fickó. Úgy bírja olvasni, hogy _hallod_, épp melyik szereplő beszél.

Harry legyőzte Voldemortot, és most nem tudom, mi legyen. A zenéimet már unom, jó rádióadó nincs (igazából olyan kéne, mint nagyon régen a Petőfi volt, normális beszélgetésekkel, érdekes és nem politikai témákban. Ezelőtt a Dear Hank and John podcastot hallgattam, ami a célnak többnyire megfelelt, de az is elfogyott és kb heti egy új készül, semmire sem elég. Próbáltam más ilyet keresni, de csak rendkívül irritálóakat találtam.

Most kezdjem el újra Harryt? El fog kopni szegény.

2017. február 14., kedd

Szerintem a fairplay szabályainak durva áthágása szuterénben edzőtermet berendezni. Bár miután a felszínre küzdöttem magam, az aluljáróba lehaladás sem ment olyan flottul, tehát az emeleti elhelyezkedést is vétóznám. Akadálymentes megközelítést követelek az edzettségüket tekintve kihívásokkal küzdőknek! És mindezt úgy, hogy a normál penzum felét sem sikerült teljesíteni, és azt is könnyítve...
Van egy barátnőm, aki csak addig szeret bármilyen sportot, amíg bele nem jön, mert utána közel sem annyi benne a kunszt. Lehet benne valami...

2017. február 12., vasárnap

Holnaptól

Ma elzarándokoltam a Decathlonba és vettem két szettnyi edzőcuccot*, cipőt is. Futócipőt. Hátha. Nem futhatok elvileg, de hátha.

Az a koncepció, hogy lesz heti egy jóga, egy korizás és egy valamilyen erősítős dolog, vagy bármelyik alkalmatlansága esetén (például mert nem megyünk korizni) valamelyik másikból kettő. Tekintve, hogy a pszichológussal együtt ez már négy foglalt hétköznap, célszerű volna legalább egy részüket reggel letudni, de egyelőre már azt is hatalmas eredménynek érezném, ha összejönne a heti másfél mozgás?...

*Az eddig jógához használt cicanacik elérték azt a kort, ahol a gumi már képlékenyen alakváltozik a legkisebb behatásra is - amúgy ebben még múlt héten jógáztam, it wasn't fun... A felsők még jók voltak, de olyat szerettem volna, aminek van ujja.

2017. február 10., péntek

Ma teljesen biztos jelét kaptam annak, hogy szakmailag megbecsülnek a munkahelyemen: a főnök elnézést kért (!!!!), hogy engem (és szintén épszerkes kolléganőmet) kell megkérjen kávét főzni a tárgyalópartnereknek, mivel más épp nincs az emeleten.

2017. február 8., szerda

Van ez a közszájon forgó, mindenre jó kifogás, hogy bizonyos kor fölött plusz egy év plusz egy kiló, meg tök természetes asszonyosodás meg anyámkínja, de az az igazság, hogy egyszerűen csak drasztikusan lelassul az anyagcsere, ami alapvetően nem kéne, hogy rossz hír legyen, mert yay, kevesebb kaja is tök elég, csak hát a jóléti társadalom oszlopos tagjaként nem azért eszem, hogy ellássam a szervezetem a megfelelő munícióval, hanem mert finom. Meg néha, mert unatkozom,meg stresszelek.

Persze, ha erről bárkivel beszélek, meg szoktak mosolyogni, mert ötven kiló alatt én nem tudhatom, milyen a súlyprobléma. Ja, hogy egy számmal nagyobb nadrág kell, mint tavaly (meg mint felső), hát az normális. (Nyilván akkor az is, ha a jobb lábamra mondjuk egy számmal nagyobb cipő kéne, mint a balra, mert ez ilyen gyártói hepp, hogy meg kelljen jegyezni mindkét méretet?)

Szóval ott már egy ideje tartok, hogy meg kéne fordítani a trendet, ugyanmár, I'm good at this, tökre tudok csak addig enni, amíg éhes vagyok meg nem is vagyok édesszájú, menni fog, ebben nőttem fel. Igen ám, csak már ez sem elég. Valami vezetékezés elromlott az agyamban, mert két evőkanálnyi müzli joghurttal, röhejes mennyiségű zöldség és hús alapú ebéd és lehetőleg jelképes vagy nulla vacsora az, ami mellett _stagnál_ a súlyom, de ekkora önfegyelmem nincs tartósan. És akkor jönnek az olyan napok, mint a mai, amikor nem sikerült reggelizni, ebédre vettem a töröknél egy adag paprikás halat krumplival, a felét megettem, munka után haza, ettem egy kifli picit pirítva, egy kis avokádóval, és ez így mind rendben, ha az időpontok nem is, de két órára rá a mogyorós dupla snickers fele (183 kcal), meg egy óriás túró rudi már szigorúan opcionális lett volna, csak hát TBBT maraton. Miért van itthon óriás túró rudi?

És ez összesen sztem nincs 1500 kcal sem, de basszus, tuti, hogy nem csökkent tőle a derékbőségem.

De mi romlott el?

2017. február 5., vasárnap

Néha úgy tűnik,végtelen időm van, de az este pánikszerű német tanulásban talál. A szakdolgozathoz egy szalmaszálat sem tettem keresztbe a hétvégén,viszont megnéztem pár rész TBBT-t.

Kéne még pár nap a hétvégékhez.

2017. január 25., szerda

A villamosra egyszerre szállt fel velem egy nő: rozsdabarna lovaglócsizma, világoskék farmer, drapp kabát, fehér sál, a kabáttal egyszínű sapka, szőkített haj,kezében nagy fekete táska. Egy közeli üres ülés felé vettem az irányt, leültem, majd hirtelen felpillantottam a velem szemben ülőre: rozsdabarna lovaglócsizma, világoskék farmer, drapp kabát, fehér sál, a kabáttal egyszínű sapka, szőkített haj, ölében nagy fekete táska.

Nem merek jobban körül nézni.

2017. január 22., vasárnap

Pénteken délután letudtam az utolsó vizsgát is, és ezzel véget ért a karácsony óta tartó időszak, amikor minden egyes nap valami régóta esedékes egyetemi dolgot kellett az utolsó pillanatban összekalapálni. Három leadandó, egy kiselőadás, három vizsga, tudom, nem impresszív, de tényleg kitöltötte minden "szabad" időmet a munkán kívül, meg némileg az alvásba is beleharapott itt-ott.

Szóval E-vel már szerda környékén elkezdtünk arról álmodozni, milyen lesz kisétálni legkésőbb péntek délután 5-kor az egyetem kapuján, hogy egy időre vége, és hogy zicher, hogy semmi hasznosat vagy nehezet nem vagyunk hajlandóak csinálni a hétvégén, csakis csupa-csupa pihentető és kellemes dolgot.

Szombat estig egészen jól tartottam magam. Lesétáltuk a lábunkat B-vel, voltam moziban anyuval, meg néztem filmet itthon is, aludtam kétszer tizenkét órát, szuper. aztán ma úgy volt, hogy öcsémmel megyünk túrázni, de ez elmaradt, és én itt voltam a vasárnapommal és az elhatározásommal, hogy ez a hétvége pótolja az elmúlt elmaradt 4-et, és hát

Kitakarítottam. És nem az, hogy ez nem annyira szórakoztató, de konkrétan gyűlölök takarítani. Tényleg. Csak annyira látványosan régen volt takarítva is, és annyira érezhetően nem lesz erre sem időm, sem kedvem a következő hétvégéken, hogy might as well alapon nekiestem. Még a mélyhűtőt is leengedtem, totális idióta vagyok.

Most meg a német lecke fölött ülök.

Yay?...

2017. január 16., hétfő

Adjon az ég

Hétfő, hajnali 4:50, és úgy hallgatja a tankcsapdát, hogy eszembe jutnak azok a szövegrészletek is, amiket már rég elfelejtettem.

Remélem, költözéshez pakolsz és erre föl az indokolatlan nineties rock, te szerencsétlen...

Hol vannak ilyenkor a nénik, akik szerint hajnalban tologattam a bútort? Ilyenkor miért nem szól be senki?

2017. január 8., vasárnap

Vannak emberek, akik, ha kapnak egy feladatot, azt szépen beosztják és folyamatosan haladnak vele és aztán leadják időben. Nem mítosz, én is ismerek ilyeneket.

Én nem vagyok ilyen.

Pontosítok. Az egyetemi, iskolai, konkrétan nem hasznos, csak következményeikben előremutató dolgokban nem vagyok ilyen, pedig annyira nagyon tudom már, hogy sírás lesz a vége.

Itt volt a "téli szünet", a remek 2016-os év remekül hétvégére eső ünnepnapjainak köszönhetően rekordrövid ünnepi időszak, amiben azért csak maradt 4-5 nap, amiben szépen meg lehetett volna csinálni a három leadandót, az egy előadandót, meg talán készülni is a vizsgákra. Nemde? Ehhez képest otthon maradtam, nem találkoztam senkivel, nem voltam szilveszterkor sehol, nem koccintottam a nagymamámmal újévkor, mert hogy tanulni kell. És nem lett kész semmi. Három leadandó fele-harmada, az előadásanyag feldolgozásában az intenzív kétségbeesés fázisa, ennyi.

És most itt ülök, tegnap délelőtt vizsgáztam, azóta pedig próbálom magamból kipréselni az előadásanyag összeállításának kétségbeesésen túli maradék 10 fázisát, és perpillanat ott tartok, hogy nyitottam egy prezit és felírtam az ambiciózus címet.

És most beblogoltam.

Simán beleférne a napomba az egész, de mibe', hogy holnap délután fél négykor úgy fogok beesni a terem ajtaján, hogy az utolsó diát fél órával korábban húztam a helyére, még jól jött volna két óra, hogy kipofozzam rendesen, de így sem aludtam egész éjjel, és este még össze kell rakni a két leadandó egyikének maradék egyharmadát?

I'm too old for this shit.