2017. szeptember 23., szombat

csütörtök: Viseuból Óbidosba

Ahogy a bevezetőben már említettem, viseu szinte véletlenül került fel a térképünkre, így különösebben sok időt nem is számoltunk a városka bejárására. Ehhez a szálláshoz már jár reggeli, és az ütemes készülődésnek hála a tervezettnél mintegy fél órával hamarabb sikerül elindulnunk. felkapaszkodunk a várfalon belüli területre, a városka még szinte alszik, nagyjából senkivel sem találkozunk.

Érezhetően nem számítanak a turisták hordáira, minden kizárólag portugálul van kiírva, sehol egy szuvenírbolt, zavartalanul lehet felfedezni. És érdemes is, ez a kisváros magának szép, nem kirakatba. Rendezett kis utcák, gyönyörű régi épületek, sziklából kinövő várfalak,várfalból kinövő házikók...
Ráakadunk egy múzeum-jellegű épületre, valami kutató régészeti magángyűjteménye lehet, mindenesetre a kertje tárva-nyitva áll, kissé félénken belépünk, sehol semmi tájékoztatás, csak szépen gondozott növények, narancs és fügefák, utóbbit a gátlásaink teljes levetkőzésével egy füge erejéig meg is dézsmáljuk.
Végül annyira belefeledkezünk a városba, hogy a tervezettnél fél órával később érünk vissza a szállásra. Gyorsan összekapjuk a cuccot és kijelentkezünk, de egy viseui állomás még hátra van: Carlos pávája. Mivel túl korán indulunk tovább a városból, fel sem merül, hogy beköszönjek neki a stúdióba, ha már arra vitt az utam, és őszintén szólva kicsit bizonytalan is vagyok abban, hogy ez neki mennyire volna nagy fless és mennyire inkább értetlenül fogadott látogatás. Mindenesetre a pávát látni szeretném élőben, úgyhogy némi google kutatás után kiderítjük, hol található, a helyszínen némi csalódásra kiderül, hogy egy két sor kerítés és zsalukőfal választja el az úttól, úgyhogy úton és sövényen átszökdelve a túloldalról fotózzuk rommá a művet,
majd annak rendje és módja szerint nyomom is fel instára, felcímkézve, tagelve*, ofkorsz. Aztán végre autóba pattanunk és irány Coimbra. Érkezéstől érződik, hogy egy nagyobb, és saját jelentőségének inkább tudatában lévő városba érkeztünk. Itt végre bevetésre kerül a szalmakalap, szikrázó napsütés van és érezhetően erősebb nappali felmelegedés, mint utunk korábbi részén. Tényleg rengeteg a látnivaló, egymást érik a templomok és a kulturálisan jelentős épületek, közülük a Sé Velhát belülről is jól megnézzük magunknak.
E-vel közösen megállapítjuk, hogy sokkal jobban tudjuk értékelni azokat a templomokat, ahol kőből faragták ki az összes díszt és pompát, mint ahol a temérdek aranyozással próbálták maguknak megvásárolni az üdvösséget. Mikor már lejártuk a lábunk és kicsit odapörkölődtünk a kanyargós kis utcák (lépcsők) kövezetére, beülünk egy napernyő alá ebédelni és szusszanni egyet, majd visszasétálunk a kisautóhoz és tovább utazunk Tomarba. Újabb léptékváltás: a város újabb részén tesszük le az autót (és végre átvedlünk rövidnadrágba), a folyón átkelve a híd tövében legelő libák látványa fogad,
a túlparton kihelyezett idegenforgalmi "iroda" pultja mögött két tizenéves kislány ad lelkes és részletes eligazítást a látnivalókról az arra tévedő érdeklődőknek - nincsenek feltűnően sokan. A szokásos templomok, egy nagyon szépen parkosított környezetű erőd,

egy hatalmas, árnyas közpark, és a zsinagóga, amit égre-földre keresünk, és mint kiderül, vagy háromszor el is sétálunk mellette, hogy aztán végre megtaláljuk, és a táblát is, amiről kiderül a kalandos történelme, és hogy már a városba érkezésünkkor sem volt nyitva. Búcsúzóul egy kis cukrászdában veszünk fejenként két gombóc fagyit, nem különösebben jó, de nagyjából dupla akkora adag, mint a pesti sztenderd. A nap fő attrakciója a végére marad: a város határában hatalmas hosszon relatív épségben megmaradt a római kori akvadukt, a naplementében annyira nagyvonalú látvány, hogy szinte túlzás.

Az óbidosi szálláshoz újfent sötétben érünk, szabályosan le kell menni a térképről a kis hostelig, át a vasúti síneken, szűk kis utcán áll önmagában a semmi közepén. Alighogy leparkolunk, már nyitja az ajtót Allan, a skót fiú a hatalmas, két szobás szálláshely tulajdonosa, üzemeltetője és teljes személyzete, beinvitál, gyorsan elmondja a tudnivalókat, megkérdez, mikorra kérjük a reggelit, jelzi, hol találjuk, ha bármi kell, majd diszkréten elvonul. A háztól pár méterre elfutó vasúti sínek és az ablak alatt hajnalig dajdajozó almaszedők dacára szerintem ez a szállás a legjobb az egész út alatt: minden frissen felújítva, szépen berendezve, van hova pakolni, saját fürdőnk van (ahol szintén van hova lerakni a piperecuccot!), még kis palack vizet is kapunk az éjjeliszekrényre, ha megszomjaznánk. Persze egy ilyen nap végére már egy pajtában, szúrós szalmazsákon is úgy aludnánk, mint a bunda.

*Ezt Carlos röpke négy nap csúszással érzékeli is, a sintrai nemzeti palotát járjuk épp be, amikor megérkezik a döbbent üzenet: "Mi?!? Te itt vagy?!?" Röviden válaszolok, hogy már nem, hanem Sintrában, és nemsokára újra otthon, de közben azért eltöprengek rajta, hogy ez így ebben a formában lehet, hogy nem sült el olyan kedvesen, mint amilyennek szántam.


Nincsenek megjegyzések: