2017. október 2., hétfő

péntek: Óbidosból Lisszabonba

Az ébredés a tervezettnél is korábbira sikeredik: a vonatmegálló felől éktelen, vekkerszerű csörömpölésre riadunk, valószínűleg a sorompó leengedését kísérte a zaj. Nem esett feltétlen jól, de legalább egy viszonylag ráérős reggeli* után indulhatunk neki a városnak, egészen jól beelőzve a busszal szállítmányozott turista-hordákat.
Óbidos megintcsak nagyon szerencsés, hogy végül rákerült a térképünkre, bűbájos kisváros, gyönyörűen rendben tartva, a várnegyed egy része rendszeres kézműves és egyéb fesztiválok helyszíne. Kövezett kis utcák,
 sok, irigylésre méltóan viruló növény,
szikrázó napsütés - és a gyönyörű fehér falakra a hagyományos kék lábazatot feltapicskoló turisták keze nyoma mindenfelé... 
Tele van a város plakátolva előtte-utána fotókkal, és hogy légyszi', ne, de szerintem kb csak ötletet kap tőlük a jónép a hülyeségre. Már látom, ahogy kihal az évszázados tradíció, csak mert olcsó a repülőjegy és alacsony a kerítés Európán belül. Az eredeti terv szerint a következő állomás Sintra, szépen el is autózunk odáig - Lisszabon hatalmas gravitációs mezeje és a navi kicsit beránt közben a fővárosi forgalomba is, meg is állapítjuk, hogy Lisszabonban autóval lehetőleg egy métert se -, de a helyszínen szembesülünk vele, hogy az autót élhető távolságban a látnivalóktól lerakni teljesen esélytelen, úgyhogy ránk amúgy továbbra sem jellemző rugalmassággal és gyors kreativitással áthangoljuk a terveinket és megtesszük a maradék néhány kilométert a kontinens innenső legvégéig. Cabo da Roca nem több és nem kevesebb annál, amit ígér: meredek sziklákon túl az óceán minden irányban, hatalmas szél, kb nulla növényzet, egy bisztró, egy szuveníres és jó csomó turista. Nem mondom, hogy nem érdemes kinézni idáig, ha az ember erre jár, de hatalmas kitérőt nem ér. Tipikusan csak attól nagy fless, hogy tudod, hogy innen tovább már nincsen. Szóval pár gyors fotó,
a frizura még mindig tart... not
majd irány Évora. Jól érzitek, nem logikus. Ugyebár eredetileg Évora az egyik szállásunk helyszíne lett volna, és nem szerettük volna lehagyni az úticélok listájáról, de az autózós részbe a tervezet szerint nem fért bele, úgyhogy Lisszabont megszakítva kivonatoztunk volna ide. Szerencsére konzekvensen minden nap elfelejtettük megvenni online a vonatjegyet, így szívbaj nélkül cseréljük fel Sintrát és Évorát a tervben. Szóval visszaaz ország belsejébe, a szeptemberben is bődületesen forró Évorába , lerakjuk az autót és bevesszük magunkat az első utunkba kerülő parkba, ahol pávák


Inadequatly afraid pávák everywhere. A rövid szusszanás után bevetjük magunkat a város szívébe, ami keresztük-kasul van szőve ókori Rómával. De olyan szinten, hogy nekiálltak felújítani a polgármesteri hivatalt, amikor is találtak egy szép kis antik fürdőt a pincében, pár évvel később folytatták a munkálatokat, és akkor előkerült egy újabb medence. That kind of roman. Szóval ez, meg akvaduktok olyan szintű hétköznapisággal, hogy ahol útban voltak, szépen beépültek.
Ezután eltöltünk egy kedélyes órát azzal, hogy próbálunk olyan helyre beülni enni, hol nem mi vagyunk az egyedüli vendégek - nem sikerül. Egy nagyon kedvesen felszolgált, de bődületesen elsózott avokádós csirkesalátával később újra az autóba pattanunk, és meglátogatjuk a portugál stonehenget,

Ahova nagyon komoly parafaültetvényen át vezet egy nagyon nehezen járható földút, de megéri. Persze, hiába van tiszteletteljesen, több nyelven kiírva, hogy maradj az ösvényen, ne mássz be a többezer éves kövek közé, mert ahogy lépkedsz körülöttük, mozgatod a talajt és ki fog dőlni az összes a francba, nyilván arra érünk oda, hogy egy párocska ott piknikel az _oltáron_ a romi naplementében. Jól lehagytam őket a fotóról bosszúból, na de na. Aztán még átvágunk egy gyalog is szinte járhatatlan, két oldalról elkerített, szigorúan egy ember széles, végtelen hosszú és enyhén szűkülő ösvényen a rohamosan sötétülő égbolt alatt (közben azon poénkodva, hogy ilyen szituban abszolút logikus dramaturgiailag egy hirtelen elénk ugró baltás gyilkos) a másik őskori létesítményig, ami egy darab állókőnek bizonyul. Majd vissza az autóhoz, vissza aznap harmadszor Lisszabonig, de most már szándékosan, némi kalandos navigáció a szállásig, majd tíz kör megtétele után váratlan szerencsés parkolás a szállással szemben. Ez már ilyen istenigazából hostel, emeletes ágy, csak az alsó szint magasságában van konnektor, átrendezést igényel, hogy a két kabinbőröndöt egyszerre ki tudjuk nyitni a padlón,  a szellőzőgép háztartási szárítógépet idéző hanggal árasztja el a lichthofot (amire a szoba egyetlenablaka nyílik) minden alkalommal, amikor valaki belép a fürdőbe, a lichthof túloldalán egy fiúszoba ablaka - de cserébe viszonylag tiszta az egész, jó helyen van, és haláli kedves a brazil recepciós lány. Meg hát mindegy is. Az egész napos autózás után úgy dőlünk ki, mint akik hetek óta nem aludtak rendesen.

*Szintén az út legjobbja: Allan gyönyörű gonddal készített ki minden alkatrészt egy bőséges kontinentális reggelihez, a szeletelt ananászig-kiviig bezárólag! Kicsit zavarba ejtő is volt az egész, valahogy a szállás kis vendégszáma és hogy előző este kijött elénk az ajtóba, olyanná tette a helyzetet, mintha valakinél vendégségben volnánk, de nagyon profi módon diszkréten félrevonult, amíg reggeliztünk, akkor jött csak elő, amikor végeztünk, tanácsot adott, merre menjünk, és ha már szóba elegyedtünk, arra is adott tippeket, hogy mit nézzünk meg Sintrában és hol együnk - de erről majd később. Mint kiderült, négy évvel ezelőtt érkezett Portugáliába, turistaként, és annyira megtetszett neki, hogy nem is ment már haza. Évekig hostelekben dolgozott (Sintrát is ezért vágja), majd most nemrég saját két kezével kikupálta az óbidosi épületet és megnyitotta a saját hostelét, közben az emeleten már építi is a többi szobát.

Nincsenek megjegyzések: